Az identitásunk újraíródik ha külföldre költözünk

Identitás változása külföldre költözés hatására

Az identitás én-azonosság, önmeghatározás, ami az én-érzéssel társul. Az identitás áthatja és oda-vissza ható tényezője szerepeinknek, magatartásunknak és értékrendszerünknek. Az identitás kialakulása egy folyamat, személyiségfejlődésünk eredménye. Ez a folyamat egy életen át tart, folyamatos, hiszen az életünkben levő történések és életszakaszok kihívásaival való megküzdés során újra és újra lehetőségünk van a formálódásra.

A külföldre költözés a leválás, autonóm egyénné válás, vagy individualizáció kérdéskörét és fejlődési anyagát hozza be legerőteljesebben, harmadszorra a személyiségfejlődés során (erről bővebben ebben az írásban olvashatsz), ha fiatal felnőttként megyünk külföldre.

Ez életünk során először kisgyermek korban tanuljuk azt, hogy kik is vagyunk: amikor a kisgyermek felfedezi, hogy létezik a világ. Egyre nagyobbá válik, észreveszi, ahogy a teste egyre ügyesebbé válásával képes lesz eltávolodni anyukájától, elkezd kinyílni neki a világ, felfedezi, hogy a szobán, lakáson, és megszokott életterén túl számtalan érdekes és ismeretlen inger van, ami mind felfedezésre vár. Kíváncsi lesz, és egyre messzebb merészkedik anyukájától, és minden idegszálát az új helyzetek kötik le, mindent ki akar próbálni, ö akarja csinálni. Persze mivel még kicsi és ügyetlen/tapasztalatlan kudarcai lesznek és frusztrálódik: ilyenkor eltörik a mécses, vagy visszamegy anyukájához. Vegyük viszont észre, hogy ha az anya jól kezeli ezt a helyzetet (engedi a gyermekét, de segíti is, türelmes és elfogadó, amennyire csak lehet), akkor a gyermek itt tapasztalja meg először, hogy milyen is ö: képes vagyok, ügyes vagyok, anya nélkül is. Elkezd kialakulni az én-érzés és ennek mentén az énhatékonyság, valamint az önbizalom, és így maga a függetlenedés, ahogy a fenti tulajdonságok és a világ felfedezésének vágya növekedni kezd.

A következő fontos időszak az identitás fejlődése szempontjából a serdülőkor, amikor a gyermek belép a társadalom világába: elkezd saját véleménnyel lenni a világ dolgairól, önmagáról, a családjáról, másokról, és elkezdi a saját helykeresését ebben a világban. Eddig a szülei és fontos szeretett felnőttei értékrendje volt a mérvadó számára, az ő viszonyulásaikat és értékrendjüket vette át a gyermek kérdőjelek nélkül. Ez az időszak éppen azért fontos, mert a saját tapasztalatai és gondolatai alapján alakíthat ki saját, a szüleitől és nevelőitől független értékrendet és viszonyulást. Ebben a sajátban lehet sok hasonló a kapott értékrendhez, de lehetnek benne új vagy más tartalmak és viszonyulások. Ekkor ismét lehetősége van önmagát, valamint a világot megtapasztalni, és ha ezeket a tapasztalásokat jól kezeli és jó helyre teszi, akkor sokkal többet tesz önmagáért, mint egy kitűnő bizonyítvánnyal. Sok szülő gyerekének ezen időszakát lázadásnak tekinti és esetleg hálátlannak tartja a gyereket, hogy máshogy akarja vagy mást tart jónak. Ezekkel a viszonyulásokkal letörik serdülő gyermekük bimbózó identitását, nyitott és önbizalomteli kezdeményezését. Más szülők teljesen magára hagyják a gyereket, mivel “ő már felnőtt és majd ő dönt”- ezzel viszont túl korán lépnek ki mellőle, és így a serdülőnek sokkal nagyobb felelőssége és terhe lesz a szárnybontogatásnak. Ez a szülői viszonyulás is megtöri az optimális identitás fejlődést.

Ez a két kezdeti szakasz optimális esetben megtanítja a fiatalnak, hogy az új helyzetekre nyitott és kíváncsi maradjon, hogy a kudarcok a próbálkozás velejárói, és azok inkább segítenek minket, semmint megsemmisítenek. Önmagáról pedig egyre pontosabb képet nyer, kezdi látni saját tehetségeit, lehetőségeit, képességeit, de határait is. Ha meg tudja találni ezt az un. „én oké vagyok, és a világ is oké” beállítódást, akkor ez nagyon sokat segíthet a jövő kihívásai során.

Ha kisgyermek korban a szülő túlféltette, jó eséllyel azt a hiedelmet viszi magában, hogy a világ félelmetes, és fenyegető, ezért vagy inkább visszahúzódó lesz (a szorongás dominál), és valaki más domináns egyén közelségét és egyetértését keresi majd felnőttként; vagy agresszívan közelít az új helyzetekhez (a szorongás aktiválja az agressziót), vagy el is kerüli az ismeretlen vagy feszültséget keltő helyzeteket.

Ha a szülő állandóan kritizálta vagy megszégyenítette/kifigurázta, akkor jó eséllyel az önmagában való hit, és a „képes vagyok rá” érzés sérül, ami miatt a fiatal azzal a szorongással telve lép a következő szakaszba, hogy „ö nem elég …. (valamilyen).

Ha a szülő nyomasztja gyermekét elvárásaival, akkor a gyerek vagy szorongó lesz, attól félve, hogy az, amilyen ő maga igazából, az nem éri el azt a képet, amit a szülője várna tőle, és fél, hogy az igazi énje csalódást okoz. A szülő túlzott akarása sokszor a gyermek teljes érdektelenségét okozhatja, amit persze a szülő lustaságnak fog immár nevezni, és nem veszi észre, ahogy épp az ő túlzott és segítő szándékú akarása szívja el a gyermek mindenféle saját indíttatású énerejét, és ezzel akarását. Mindezek szintúgy ahhoz vezetnek, hogy a gyermek a “nem próbálás” és “nem tapasztalás” következtében nem saját élményei alapján vélekedik önmagáról, hanem a szülő általi kép/vélemény alapján. Ez akár a függőség egyik alapja is lehet majd, hiszen az önértékelésemben azt tanulom meg, hogy egy külső fontos másik, egy tőlem független valaki jobban tudja, így annak kiszolgáltatott leszek, hiszen így annak befolyása és véleménye határozza meg, hogy ki vagyok, milyen vagyok és ez mennyire szerethető vagy jó.

Nagyon látszik, hogy a származási családban a szülő-nagyobb testvér szerepe óriási ezeknél a történéseknél, hiszen a gyermek kicsi, és később is még tapasztalatlan, tudása nagyon behatárolt. Ezek miatt a szülő feladata, hogy mindezt tudva:

  • engedje el gyermeke kezét, de ne hagyja magára,
  • engedje a gyermeket tapasztaláshoz de segítse is őt amikor szükség van rá,
  • viszont ez a segítség sem nem túl korán, sem nem későn ne legyen,
  • és amúgy olykor hagyja gyermekét bukni is, hiszen a kudarc elviselése és feldolgozása minimum ugyanolyan fontosságú.

Láthatjuk, hogy szülőnek lenni óriási feladat, de fontos fejben tartani: elegendő csak elég jó szülőnek lenni.

Külföldre költözéskor az ember kilép a világba. Ez a harmadik lehetőség arra, hogy az új kihívások és helyzetek tapasztalásai alapján pontosítsam a képet önmagamról, fejlődjek ahol az szükségszerű, megérezzem a saját tehetségem, energiáimat, képességeimet. Ha az előző fejlődési feladatokat a leírt fejlődési folyamat során jól vettük, akkor az a hiedelem van velünk, hogy „én oké vagyok és a világ is oké. Bízunk önmagunkban, merünk és nyitunk, és hiszünk abban, hogy csak idő és kitartás kérdése a siker. Ha nem sikerül, akkor tanulunk a kudarcból, sőt, felhasználjuk azt a következő próbálkozáskor. Képesek vagyunk nyitottnak maradni, és akarunk tanulni; nem az az attitűd van bennünk, hogy én már mindent tudok, és ha nem sikerül, akkor a másik a hülye, vagy direkt ártó. Az érett identitással rendelkező felnőtt képes saját képességei határait felmérni, de képes azt újra és újra megközelíteni vagy meghaladni. Ráérez arra, hogy ki is ő igazán, és tudja, hogy képes önállóan a világban is egy irányban elindulni és felelősséget vállalni önmagáért és életéért. Látja saját gyengeségeit és igyekszik immáron saját magát nevelni: ilyenkor már mi magunk vagyunk önmagunk jó szülője is.

Visszatérve a külföldre költözés hatásaira:

A sok élmény, sok új helyzet, sok frusztráció, kudarc és nehézség mind újra és újra próbára teszik az egyén személyiségét, megküzdő képességeit. Érdemes ezekben az időkben kicsit magunkra nézni, és egy fél év-év távlatában önreflexiót gyakorolni: milyen ember is vagyok? Ezek a tapasztalatok miket hoznak ki belőlem? Van ebből olyan rész, ami csak bennem belül játszódik le? Hogyan reagálok, hogyan viselkedek? Vajon mit mutat a viselkedésem rólam másoknak? Átgondolhatom, hogy mit tapasztaltam magamról:

  • probléma helyzetben
  • hogyan reagálok ha félek vagy dühös vagyok
  • hogyan vagyok képes felállni és újrapróbálni?
  • mennyi ideig küzdök?
  • hogyan vagyok képes új kapcsolatokat kialakítani?
  • hogyan érzem magam és hogyan viselkedem kapcsolataimban?
  • hogyan kezelem a távolságot szeretteimtől
  • hogyan kezelem a várakozás és hiány érzéseket magamban
  • miben változtam legtöbbet
  • miben kellene még változnom
  • miben változtam előnyömre
  • miben változtam hátrányomra
  • milyen életterületemen akadtam el és hol gyorsultak be a dolgok (karrier/barátok/önmagammal foglalkozás/párkapcsolat/család)
  • milyen ember vagyok most?
  • mik a céljaim? hogyan képzelem el magam 5-10 év múlva?

Elsőre ezek és ehhez hasonló kérdések segíthetnek az új énünkkel való ismerkedésben, azaz az új identitásunk tudatosításában.

Viszont: akiknek a korábbi életszakaszokban levő tapasztalásaik sebzőek, károsak és ártóak voltak, azoknak ez az élethelyzet az összes sebet feltépi. Identitászavarokat okozhat egyéni-társas és párkapcsolati életében. Mi utal erre?

  • billegés az önértékelésben: egyszer túlértékeli, majd nagyon leértékeli önmagát
  • billegés a fontos másikak(hozzátartozó, társ, barátok) értékelésében: túlértékeli, majd nagyon leértékeli őket/jelentőségüket/fontosságukat
  • élete szinte minden területén bizonytalanság érzéssel küzd
  • nem képes elköteleződni sem kapcsolataiban, sem karrierjében, sem hobbik-érdeklődés szintjén
  • sok és hirtelen váltások
  • hangulatában és érzelmeiben szintén nagy csúszkálások, vagy eltúlzott reakciók
  • nem képes elindulni, nem képes egyedül dönteni, az életét irányítani, stb.

Ha ilyen és ehhez hasonló tüneteket észlel önmagán vagy hozzátartozóján, érdemes szakemberhez fordulni, hogy az összekuszálódott szálakat kibogozzuk, vagy az elakadásokat feloldjuk.