Az identitásunk újraíródik ha külföldre költözünk

Identitás változása külföldre költözés hatására

Az identitás én-azonosság, önmeghatározás, ami az én-érzéssel társul. Az identitás áthatja és oda-vissza ható tényezője szerepeinknek, magatartásunknak és értékrendszerünknek. Az identitás kialakulása egy folyamat, személyiségfejlődésünk eredménye. Ez a folyamat egy életen át tart, folyamatos, hiszen az életünkben levő történések és életszakaszok kihívásaival való megküzdés során újra és újra lehetőségünk van a formálódásra.

A külföldre költözés a leválás, autonóm egyénné válás, vagy individualizáció kérdéskörét és fejlődési anyagát hozza be legerőteljesebben, harmadszorra a személyiségfejlődés során (erről bővebben ebben az írásban olvashatsz), ha fiatal felnőttként megyünk külföldre.

Ez életünk során először kisgyermek korban tanuljuk azt, hogy kik is vagyunk: amikor a kisgyermek felfedezi, hogy létezik a világ. Egyre nagyobbá válik, észreveszi, ahogy a teste egyre ügyesebbé válásával képes lesz eltávolodni anyukájától, elkezd kinyílni neki a világ, felfedezi, hogy a szobán, lakáson, és megszokott életterén túl számtalan érdekes és ismeretlen inger van, ami mind felfedezésre vár. Kíváncsi lesz, és egyre messzebb merészkedik anyukájától, és minden idegszálát az új helyzetek kötik le, mindent ki akar próbálni, ö akarja csinálni. Persze mivel még kicsi és ügyetlen/tapasztalatlan kudarcai lesznek és frusztrálódik: ilyenkor eltörik a mécses, vagy visszamegy anyukájához. Vegyük viszont észre, hogy ha az anya jól kezeli ezt a helyzetet (engedi a gyermekét, de segíti is, türelmes és elfogadó, amennyire csak lehet), akkor a gyermek itt tapasztalja meg először, hogy milyen is ö: képes vagyok, ügyes vagyok, anya nélkül is. Elkezd kialakulni az én-érzés és ennek mentén az énhatékonyság, valamint az önbizalom, és így maga a függetlenedés, ahogy a fenti tulajdonságok és a világ felfedezésének vágya növekedni kezd.

A következő fontos időszak az identitás fejlődése szempontjából a serdülőkor, amikor a gyermek belép a társadalom világába: elkezd saját véleménnyel lenni a világ dolgairól, önmagáról, a családjáról, másokról, és elkezdi a saját helykeresését ebben a világban. Eddig a szülei és fontos szeretett felnőttei értékrendje volt a mérvadó számára, az ő viszonyulásaikat és értékrendjüket vette át a gyermek kérdőjelek nélkül. Ez az időszak éppen azért fontos, mert a saját tapasztalatai és gondolatai alapján alakíthat ki saját, a szüleitől és nevelőitől független értékrendet és viszonyulást. Ebben a sajátban lehet sok hasonló a kapott értékrendhez, de lehetnek benne új vagy más tartalmak és viszonyulások. Ekkor ismét lehetősége van önmagát, valamint a világot megtapasztalni, és ha ezeket a tapasztalásokat jól kezeli és jó helyre teszi, akkor sokkal többet tesz önmagáért, mint egy kitűnő bizonyítvánnyal. Sok szülő gyerekének ezen időszakát lázadásnak tekinti és esetleg hálátlannak tartja a gyereket, hogy máshogy akarja vagy mást tart jónak. Ezekkel a viszonyulásokkal letörik serdülő gyermekük bimbózó identitását, nyitott és önbizalomteli kezdeményezését. Más szülők teljesen magára hagyják a gyereket, mivel “ő már felnőtt és majd ő dönt”- ezzel viszont túl korán lépnek ki mellőle, és így a serdülőnek sokkal nagyobb felelőssége és terhe lesz a szárnybontogatásnak. Ez a szülői viszonyulás is megtöri az optimális identitás fejlődést.

Ez a két kezdeti szakasz optimális esetben megtanítja a fiatalnak, hogy az új helyzetekre nyitott és kíváncsi maradjon, hogy a kudarcok a próbálkozás velejárói, és azok inkább segítenek minket, semmint megsemmisítenek. Önmagáról pedig egyre pontosabb képet nyer, kezdi látni saját tehetségeit, lehetőségeit, képességeit, de határait is. Ha meg tudja találni ezt az un. „én oké vagyok, és a világ is oké” beállítódást, akkor ez nagyon sokat segíthet a jövő kihívásai során.

Ha kisgyermek korban a szülő túlféltette, jó eséllyel azt a hiedelmet viszi magában, hogy a világ félelmetes, és fenyegető, ezért vagy inkább visszahúzódó lesz (a szorongás dominál), és valaki más domináns egyén közelségét és egyetértését keresi majd felnőttként; vagy agresszívan közelít az új helyzetekhez (a szorongás aktiválja az agressziót), vagy el is kerüli az ismeretlen vagy feszültséget keltő helyzeteket.

Ha a szülő állandóan kritizálta vagy megszégyenítette/kifigurázta, akkor jó eséllyel az önmagában való hit, és a „képes vagyok rá” érzés sérül, ami miatt a fiatal azzal a szorongással telve lép a következő szakaszba, hogy „ö nem elég …. (valamilyen).

Ha a szülő nyomasztja gyermekét elvárásaival, akkor a gyerek vagy szorongó lesz, attól félve, hogy az, amilyen ő maga igazából, az nem éri el azt a képet, amit a szülője várna tőle, és fél, hogy az igazi énje csalódást okoz. A szülő túlzott akarása sokszor a gyermek teljes érdektelenségét okozhatja, amit persze a szülő lustaságnak fog immár nevezni, és nem veszi észre, ahogy épp az ő túlzott és segítő szándékú akarása szívja el a gyermek mindenféle saját indíttatású énerejét, és ezzel akarását. Mindezek szintúgy ahhoz vezetnek, hogy a gyermek a “nem próbálás” és “nem tapasztalás” következtében nem saját élményei alapján vélekedik önmagáról, hanem a szülő általi kép/vélemény alapján. Ez akár a függőség egyik alapja is lehet majd, hiszen az önértékelésemben azt tanulom meg, hogy egy külső fontos másik, egy tőlem független valaki jobban tudja, így annak kiszolgáltatott leszek, hiszen így annak befolyása és véleménye határozza meg, hogy ki vagyok, milyen vagyok és ez mennyire szerethető vagy jó.

Nagyon látszik, hogy a származási családban a szülő-nagyobb testvér szerepe óriási ezeknél a történéseknél, hiszen a gyermek kicsi, és később is még tapasztalatlan, tudása nagyon behatárolt. Ezek miatt a szülő feladata, hogy mindezt tudva:

  • engedje el gyermeke kezét, de ne hagyja magára,
  • engedje a gyermeket tapasztaláshoz de segítse is őt amikor szükség van rá,
  • viszont ez a segítség sem nem túl korán, sem nem későn ne legyen,
  • és amúgy olykor hagyja gyermekét bukni is, hiszen a kudarc elviselése és feldolgozása minimum ugyanolyan fontosságú.

Láthatjuk, hogy szülőnek lenni óriási feladat, de fontos fejben tartani: elegendő csak elég jó szülőnek lenni.

Külföldre költözéskor az ember kilép a világba. Ez a harmadik lehetőség arra, hogy az új kihívások és helyzetek tapasztalásai alapján pontosítsam a képet önmagamról, fejlődjek ahol az szükségszerű, megérezzem a saját tehetségem, energiáimat, képességeimet. Ha az előző fejlődési feladatokat a leírt fejlődési folyamat során jól vettük, akkor az a hiedelem van velünk, hogy „én oké vagyok és a világ is oké. Bízunk önmagunkban, merünk és nyitunk, és hiszünk abban, hogy csak idő és kitartás kérdése a siker. Ha nem sikerül, akkor tanulunk a kudarcból, sőt, felhasználjuk azt a következő próbálkozáskor. Képesek vagyunk nyitottnak maradni, és akarunk tanulni; nem az az attitűd van bennünk, hogy én már mindent tudok, és ha nem sikerül, akkor a másik a hülye, vagy direkt ártó. Az érett identitással rendelkező felnőtt képes saját képességei határait felmérni, de képes azt újra és újra megközelíteni vagy meghaladni. Ráérez arra, hogy ki is ő igazán, és tudja, hogy képes önállóan a világban is egy irányban elindulni és felelősséget vállalni önmagáért és életéért. Látja saját gyengeségeit és igyekszik immáron saját magát nevelni: ilyenkor már mi magunk vagyunk önmagunk jó szülője is.

Visszatérve a külföldre költözés hatásaira:

A sok élmény, sok új helyzet, sok frusztráció, kudarc és nehézség mind újra és újra próbára teszik az egyén személyiségét, megküzdő képességeit. Érdemes ezekben az időkben kicsit magunkra nézni, és egy fél év-év távlatában önreflexiót gyakorolni: milyen ember is vagyok? Ezek a tapasztalatok miket hoznak ki belőlem? Van ebből olyan rész, ami csak bennem belül játszódik le? Hogyan reagálok, hogyan viselkedek? Vajon mit mutat a viselkedésem rólam másoknak? Átgondolhatom, hogy mit tapasztaltam magamról:

  • probléma helyzetben
  • hogyan reagálok ha félek vagy dühös vagyok
  • hogyan vagyok képes felállni és újrapróbálni?
  • mennyi ideig küzdök?
  • hogyan vagyok képes új kapcsolatokat kialakítani?
  • hogyan érzem magam és hogyan viselkedem kapcsolataimban?
  • hogyan kezelem a távolságot szeretteimtől
  • hogyan kezelem a várakozás és hiány érzéseket magamban
  • miben változtam legtöbbet
  • miben kellene még változnom
  • miben változtam előnyömre
  • miben változtam hátrányomra
  • milyen életterületemen akadtam el és hol gyorsultak be a dolgok (karrier/barátok/önmagammal foglalkozás/párkapcsolat/család)
  • milyen ember vagyok most?
  • mik a céljaim? hogyan képzelem el magam 5-10 év múlva?

Elsőre ezek és ehhez hasonló kérdések segíthetnek az új énünkkel való ismerkedésben, azaz az új identitásunk tudatosításában.

Viszont: akiknek a korábbi életszakaszokban levő tapasztalásaik sebzőek, károsak és ártóak voltak, azoknak ez az élethelyzet az összes sebet feltépi. Identitászavarokat okozhat egyéni-társas és párkapcsolati életében. Mi utal erre?

  • billegés az önértékelésben: egyszer túlértékeli, majd nagyon leértékeli önmagát
  • billegés a fontos másikak(hozzátartozó, társ, barátok) értékelésében: túlértékeli, majd nagyon leértékeli őket/jelentőségüket/fontosságukat
  • élete szinte minden területén bizonytalanság érzéssel küzd
  • nem képes elköteleződni sem kapcsolataiban, sem karrierjében, sem hobbik-érdeklődés szintjén
  • sok és hirtelen váltások
  • hangulatában és érzelmeiben szintén nagy csúszkálások, vagy eltúlzott reakciók
  • nem képes elindulni, nem képes egyedül dönteni, az életét irányítani, stb.

Ha ilyen és ehhez hasonló tüneteket észlel önmagán vagy hozzátartozóján, érdemes szakemberhez fordulni, hogy az összekuszálódott szálakat kibogozzuk, vagy az elakadásokat feloldjuk.

A túlzott alkalmazkodás vagy simulékonyság öngól is lehet

A MINDENKINEK MEGFELELNI VÁGYÁS, mint csapda
A mindenkinek megfelelni vágyás a sémaelméletben egy olyan viselkedés, amit valamikor kicsi és nem olyan kicsi korunkban tanultunk meg a célból, hogy jónak/szerethetőnek/fontosnak/kedvesnek érezhessük magunkat. Ez által közel lehetünk másokhoz – ezt gondoltuk régen.

Mintha a közelségnek és a kapcsolatnak (azaz a csapatba kerülésnek) az lenne az ára, hogy önmagunkat feladjuk és a másik(ak)nak maximálisan a kedvében járjunk.
Az ilyen viselkedésű személy folyamatosan a környezetében levő mások szükségleteit és elvárásait figyeli és igyekszik azoknak megfelelni. Fél attól, hogy ha nem így tenne, akkor nem szeretnék őt, nem fogadnák el őt ha saját magát adná. Igyekszik megkedveltetni magát minden közegben, olyan módon, hogy a saját igazi érzései és szükségletei helyett mindig egy kedves, odaadó, segítőkész és tettre kész arcot mutat. Hosszú évek után aztán már lassan ő maga sem tudja, hogy mit is érez vagy mire lenne szüksége, mi tetszik neki, ő mit választana, stb.
Pontosan visszafelé sül el a dolog: azért kezdte feladni magát, hogy szeretve érezze magát, hogy fontosnak érezze magát és nehogy elhagyják, majd végül ennek az önfeladásnak a következtében önmagát nem szereti, önmagától elfordul és önmagát nem fontosnak érzi.

Külföldre kerülve az alkalmazkodás és kapcsolódás nagyon fontos! De mint mindennek, ennek is megvan a határa. Ha úgy érzed, hogy ezt nem sikerült megtalálnod és túlzottan feladod magad, viszont ebben nem vagy boldog, sőt: egyre dühösebb és elkeseredettebb vagy és magányosnak, akár láthatatlannak érzed magad, akkor mindenképp kezdj terápiát! Annyi történt, hogy valamiért túlzásba viszed az alkalmazkodást és ebben kell megtalálni az új határaidat, amiben kapcsolódsz és önmagad is tudod adni.

A szorongásos zavarok a leggyakoribbak a külföldre költözők pszichés problémái közül

Pszichés tünetek a külföldre költözést követően

Szorongásos zavarok

A szorongásos zavarok elnevezés egy gyűjtőfogalom. Olyan pszichés zavarok tartoznak ide, melyek közös jellemzője az intenzív félelem-szorongás érzése. Pácienseimnél sokszor azt tapasztalom, hogy a szorongás szó helyett szívesebben használják azt, hogy nyugtalanság, feszültség, „ideg”, mintha a szorongás az már valami problémás dolog volna. Leszögezném: a szorongás-félelem az alapérzelmek egyike, ami azt jelenti, hogy a világon mindenhol felismerik annak non-verbális jeleit, és pontosan beazonosítják. Sőt, továbbmennék: a félelem adaptív, azaz a túlélést szolgálja az ősidők óta.

A félelem aktivál két automatikus, belénk programozott válaszreakciót: a menekülést és a támadást. Az érdekes az, hogy a félelem kimutatása ma már gyengeségnek számít, emiatt szégyellni kell, igyekszünk elrejteni. A másik érdekes dolog pedig az, hogy a félelem öngerjesztő: ha elkezdek félni, akkor figyelmem ráfókuszál minden apró dologra, és veszélyjelként dekódolhatunk sokkal több dolgot. A feszült figyelemtől a test is ráfeszül, és biológiai úton ezernyi veszélyjelet küld agyunk az agynak, és készenléti állapotba kerülünk. Innentől pedig mindenkinek eszébe juthat olyan történet, ahol pl ha esti futáskor belül félek a kutyáktól, nagyon figyelni kezdek, és minden árnyéknak hirtelen kutyára emlékeztető alakja lesz, minden zaj hirtelen bokorból jövő zörejnek tűnik, és már alig kapunk levegőt, de biztos ami biztos begyorsítok, hogy gyorsan hazaérjek. Ezt meséljük úgy, hogy „Ráparáztam a kutyákra.”

A külföldre költözés egy teljesen új helyzet, sok-sok ismeretlen dologgal. Akiknek van hajlamuk a szorongásra és szégyenlősebbek, azoknál ez a külföldre kerülési helyzet nagyon intenzív félelmet, bizonytalanságot, vagy akár szégyen érzéseket is kelthet. Minél jobban elveszítettük a lábunk alól a talajt (pl nem beszéljük a nyelvet, nem tudunk elintézni egyedül semmit, nem ismerjük az új ország szokásait, törvényeit, stb.), annál erősebb érzésekkel kell együtt lennünk egész nap. Ez nagyon kimerítő és megterhelő a személyiségünknek, és amikor teljesen leszív a mindennapi rossz érzésekkel való hadakozás, akkor sajnos pszichés tünetek jönnek: szorongás, pánik, teljes kimerültség és motivációvesztés, kényszeres gondolatok vagy viselkedés, társas vagy bizonyos helyzetektől való félelem, teljes lefagyás, vagy agresszív kitörések is előfordulhatnak. Ezek nem egyszerre, hanem kinél egyik, kinél másik; és az adott tünetek különböző mértékben.

Leggyakoribb szorongásos zavar a pánik zavar éppen ezért ezt külön ki is fejtem majd – de egyéb szorongások, az alkalmazkodási zavar, a különböző fóbiák, valamint a kényszeres gondolatok és kényszercselekvések is ide tartoznak.

Szorongással járhat azonban számos szociális helyzet, szorongást jelezhet a kapcsolatok alakításának gátoltsága, az önképviselés akadályoztatottsága, a túlzott kisebbrendűségi érzések, állandó alárendelődés és a dolgok-élmények elkerülése során is megfigyelhető, mint fontos motiváció a háttérben.

Azonban: Minden pszichés tünet és probléma, így a szorongásos zavarok tárgyalásakor is fontos kiemelni, hogy a normalitás egy kontinuum, azaz nagyon szélesen értelmezhető, hogy mi az, ami normális (legfőképp egy ilyen megterhelő élethelyzetben, mint a külföldre költözés és beilleszkedés időszaka), és mi az, ami már pszichés tünet. A tünetek mértéke a kulcsszó.

Mennyi szorongás normális, és honnantól nem az?

Általánosságban azt lehet mondani, hogy ha a szorongásnál (1) nincs kiváltó tényező, mégis van szorongás, vagy (2) ha túl gyakran, szinte folyamatosan jelen van és mindig más miatt, vagy ha van kiváltó tényező, (3) de annak mértéke valamely irányban eltér attól, ami adekvát (lehet túl kevés, de lehet túl sok is), valamint (4) ezek mértéke az egyént zavarja, vagy a mindennapi életvitelében gátolja, akkor beszélhetünk pszichés zavarról.

A szorongásnak van gondolati, érzelmi, testérzésekkel járó és viselkedéses aspektusa:

Az érzelem legyen a példában pl. a félelem-szorongás:

  • Gondolati aspektus, ami a helyzet kiértékelését jelenti pl: ez a helyzet fenyegető, vigyáznom kell
  • Az ezzel járó testérzés pl vállövi izmok, hát feszülése, heves szívdobogás
  • Az erre adott viselkedéses válasz pl: összehúzom magam, sarokba vonulok, elhagyom a helyet.

A külföldi lét hívja a szorongásos zavarokat, és akiknek kicsit is van valami dolga önmagában ezekkel a témákkal, vagy hajlamos rá, azoknál ez nagyon gyakran és nagyon könnyen megjelenhet.

A sok ismeretlen helyzet, a beszéd értésének zavara/gátoltsága, a frusztráló szituációk fokozottan jelen vannak a külföldre költözés miatt, és ha ezeket nem megfelelően/optimálisan értelmezzük és viselkedjük le, ámde hosszú távú következtetéseket vonunk le belőlük, vagy szabályt alkotunk, akkor ez problémás lehet. Ez alatt azt értem, hogy például eleve félelemmel megyek bele egy helyzetbe, és emiatt a viselkedésem kicsit fura vagy görcsös. A helyzetben jelenlevő más emberek ezt a viselkedésemet látják és erre reagálnak, amit én magamban úgy értelmezhetek (tévesen), hogy „ezek az emberek milyen barátságtalanok, kritikusan és ítélkezően reagálnak – mintha azt mondta volna a kollegájának, hogy ezek a hülye külföldiek mind ilyenek, és most kinéznek, biztos idegen gyűlölök, úgysem segítenek. Többet nem is jövök ide, mert ezt még egyszer nem akarom átélni.” Innentől oda sem megyek, és magamban azt hiszem, hogy milyen jól teszem, és milyen jól vigyázok magamra, hogy elkerülöm ezeket a hülyéket, közben pedig elkerülöm annak a tanulásnak a lehetőségét, hogy rájöjjek, hogy tévesen értelmeztem mások viselkedését, vagy hogy önmagamra nézve vonjak le következtetések, ami által objektívebben tudnám jövőben a helyzeteket, másokat és önmagamat megélni.

A nem reális félelmek/szorongások egyik fontos jellemzője, hogy szinte nincs, vagy alig van a jelennel kapcsolata: vagy egy múltbeli kellemetlen esemény kihatása, és attól tartok, hogy most is ez fog megismétlődni, vagy a jövőre fókuszálok, hogy az valamilyen legyen, vagy ne legyen, és csak ezt fogadom el rendben levőnek, minden mástól szorongok és elutasítom. Vagy az is lehet, hogy senki más nem szorong ettől, nem is értik, hogy mi a bajom. Amint a fókuszt vissza tudom állítani a jelenre, a reálisra, és minden idegszálammal arra összpontosítok, hogy mi az, ami van, és az milyen éppen (az objektív valóság megélése), akkor a szorongás csökken, vagy teljesen el is múlik. Ebben a pszichológus felkeresése sokat tud segíteni.

Pánikzavar

A pánik zavar az egyik leggyakrabban megjelenő tünet a külföldre költözöttek körében, ezt számos nemzetközi kutatás is bizonyítja (https://scholar.google.hu/scholar?hl=hu&as_sdt=0%2C5&q=panic+disorder+among+refugees&btnG=).

A jellemző tünetei a légszomj, heves szívdobogás, fulladás érzés, szédülés, ami hirtelen leizzadással, kipirulással járhat. Az egyén ilyenkor nagyon megijed, hogy valami nagy baja van, infarktust kapott, el fog ájulni, vagy akár gondolatilag oda is el tud jutni, hogy meg fog örülni vagy meg fog halni. Ezek az érzések hirtelen és váratlanul jönnek elő, majd 10-20 perc után oldódnak, talán ezért szokták őket sokan rohamnak nevezni.

Ha ezek az epizódok megismétlődnek, akkor egy idő után az egyén már a következő rohamtól is félni kezd, és jellemzően ez az a pont, ahol elkezdenek segítséget keresni.

Első körben érdemes a háziorvoshoz menni, és egy alapos kivizsgálást kérni, hiszen a tünetek ténylegesen jelezhetik egy komolyabb betegség kezdetét. Sokan eleve háziorvostól érkeznek, mert infarktusra vagy valami nagy betegségre gyanakodtak az ijesztő tüneteik kapcsán, és eleve a háziorvos küldi már pszichoterápiára.

Az orvosi vizsgálatokat követően azonban, ha minden eredmény negatív, és kiderül, hogy a tünetek pszichés alapúak, akkor érdemes terápiába kezdeni. A pánik zavar jól behatárolható, és gyógyítható betegség. Pszichoterápiával (egy jó terapeuta segítségével átlagban) 10-15 alkalom alatt a tünetek jól kontrollálhatóvá válnak és el is tűnnek.

A pánikzavar hátterében a biztonságérzet megrendülése áll, és pont ez az, ami miatt a hazájukat elhagyók körében ez a zavar ennyire gyakori, hiszen az új országban a sok ismeretlen tényező (nyelv, szokások, kultúra, történelem, bürokráciai ügymenet, orvosi ellátás, stb.) elsősorban ezt tépázza meg. Nagyon fontos persze az egyéni életút, a tünetek első megjelenésének feltárása és a tünetek hátterében húzódó folyamatok megértése. A páciens a terápia során különböző önmegnyugtatási és érzelemszabályozási készségeket sajátít el, tudatosabbá válik a benne zajló folyamatok irányában és kontrollálásában. A honlapomon található önsegítő anyagok közt számos olyan munkalapot talál, melyek a terápia során felhasználásra kerülnek.

A külföldre költözés a kulturális identitásodra is kihat

Kulturális identitás – a beilleszkedés egyik pillére

Az új közeghez – új külföldi otthonunkhoz – való alkalmazkodásunknak 3 kimenete van. Ezek egymással kapcsolódhatnak, vagy egyikből a másokba alakulhatnak idővel.

Az egyik tipikus viszonyulást a végletes megoldásoknak nevezhetnénk: Sokszor sokaknak ez tűnik a legegyszerűbbnek. Ez alatt az alkalmazkodás alatt azt értem, hogy amikor van az én kultúrám és a befogadó kultúra, sok helyzetben úgy tűnhet, mintha választani kellene, hogy akkor most melyik a fontos nekem, melyik legyen az enyém, melyikhez igazodjak. A két végletes megoldás a következő:

Az egyik a saját kultúra egyfajta tagadása annak érdekében, hogy minél hamarabb beilleszkedhessen az új közegbe és odatartozónak élhessem meg magam. Mindenki ismer olyan kiköltözőt, aki pl Németországban németebb lesz a németeknél. 🙂 Na ő így alkalmazkodott.

A másik megoldás Önmagunk egyfajta izolálása/kivonása az új közegben a régi-hozott tradiciók és szokások megtartása és védelme érdekében. Ők azok, akik maradva a németországi példánál, egy kisebb Magyarországot teremtenek maguknak külföldön. Kihozzák-kicsalják az otthoni barátokat és rokonokat, jellemzően otthon maradnak ebben az általuk teremtett világban és nem kíváncsiak a helyre és szokásokra ahol élnek. Nagyon tartják az otthoni szokásokat, csak a hazai a finom nekik, minden mást szidnak és elutasítanak.

Van aki egyik végletbe csúszik, van, aki a másikba, és vannak akik a két véglet közt váltakoznak.

A végletek helyett persze a köztes megoldás lenne a hosszú távon biztonságot adó, stabil viszonyulás: Optimális az lenne, hogy az egyén képes legyen rugalmasan mutatni és vállalni saját kulturális identitását, miközben befogadó tudjon maradni az új hatásokra. Ez már az un. transz-kultúrális identitás felé mutat, amikor az egyén túljut a kezdeti belső kettősségen, és képessé válik mindkét kultúra integrálására, azaz befogadására és egybekapcsolására önmagában.

Az, hogy az integráció milyen mértékben lehetséges, arról a kutatók közt sincs egyetértés. Vannak akik vitatják, hogy valaha lehetséges-e az integráció abba a közegbe, ahova megérkezik az egyén. Pl. Kohut szerint a kulturális szinten való integráció csak jó pár generáció után érhető el. Más szerzők (Eng és Han, 2000) azt találták, hogy a migránsok sokszor megrekednek a 2 világ/kultura közt, és elakad a beilleszkedés, és ez az érzés és elakadt identitás generációkon keresztül megmaradhat.

A hosszú távú sikeres külföldi léthez 10 kulcs vezet

A 10 fő tényező, ami meghatározza a külföldre költözés hosszú távú sikeres kimenetelét:

1. Annak a mértéke, hogy az egyén milyen módon képes a veszteségeit feldolgozni és elfogadni:

Egy kiköltözés számos veszteséggel is jár, bár nyilvánvalóan szinte csak a vár nyereségekre fordítjuk a figyelmet, így különösen elevenünkbe vághat, hogy miért vagyok szomorú, miért gondolok vissza az otthoni dolgokkal egyfajta nosztalgiával, és hogy hogyan válhat az otthoni lakópark elhanyagolt, gondozatlan látképe egy boldogságot és örömöt hozó kedves képpé. Mik is ezek a veszteségek? Egy egész írást szentelek ennek a kérdésnek a kibontására, mert ezeknek a veszteségeknek a tudatosítása és elgyászolása, vagy ezeknek önmagunkban egy másik helyre való átrendezése az egyik sarokponti kérdése az új élőhelyünkön való megérkezésnek és bekötődésnek.

Röviden talán annyi, hogy az otthon hagyott szerepeink, barátaink, megszokott és szeretett dolgaink, környezetünk, az ismerős és múltunk szerves részét adó hazai élményeink, de akár a megszokott tájak képe, illatok és ízek, mind-mind veszteséggé válnak.

2. Vajon a migráció ideiglenes vagy véglegesre tervezett

Ez talán egyértelmű: ha tudom, hogy ez a távol levés 1, 2, vagy 5 évig tart, akkor ahhoz tudok belül viszonyulni. Viszont itt is lesznek veszteségek, még ha pár éves is a távollét: személyiségünkön lenyomatot hagy a migráció, így ha visszatérünk, mi magunk sem vagyunk ugyanazok, és ebből az új énből sokszor már sose látjuk és érezzük ugyanúgy magunkat, ami teljesen normális: mégis sokan titkolják, szégyenlik, szenvednek tőle.

3. Vajon a migráció milyen mértékben volt saját szabad döntés

Most egyáltalán nem arra gondolok, hogy háborús helyzet miatt kell eljönni és nincs más választás (bár napjaink aktuálpolitikájában ez a tényező nagyon is erősen hat sok emberre), hanem inkább arra, hogy az egyén maga akarta ezt, mert vágyott rá, kíváncsi volt, stb. vagy a párja/szülője külföldre megy saját indíttatásból, és az egyén csak a szeretett másik miatt megy ki külföldre. Ez utóbbiról írok majd bővebben a Tipikus párkapcsolati nehézségekről szóló írásomban.

4. Annak kérdése, hogy mennyire van lehetősége az egyénnek hazalátogatnia a származási országába

Akiknek megvan a lehetősége, mert viszonylag közelebbi országba mentek (3-4 órás autókázás még megoldható és vállalható), és anyagilag is belefér ennek valamennyire gyakoribb vállalása, ahol van hova és kihez menni, ezek mind megtartó erővel bírnak. Minél több van ezen tényezőkből, annál jobb.

5. Vajon az egyén a kiköltözéskor milyen idős/melyik életszakaszban van

Ez a kérdés összekapcsolható az Identitás jelentősége a külföldre költözésben c. írásommal. Az ember első 25 évében a lelki és pszichoszociális fejlődés 8 szakaszából 6-on már túl is van. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Eriksoni_pszichoszoci%C3%A1lis_fejl%C5%91d%C3%A9selm%C3%A9let#6._Intimit%C3%A1s_vs._izol%C3%A1ci%C3%B3)

Ezekben a fejlődési szakaszokban az egyén optimális esetben sok dolgot már megtapasztalt, ami éretté teszi öt a 25 éves kor utáni életeseményekre, fejlődési feladatokra. A kiköltözés tehát ezen a logikai íven haladva 25 éves kor utántól kb 50/60 éves korig a legoptimálisabb. 50-60 éves kortól az egyén egyre rigidebbé, merevebbé válhat, és így a külföldre költözés túlzottan alkalmazkodóképességet követelő helyzeteiben túl megterhelő, túl sok stresszel és bizonytalansággal járó lehet az idősödő ember számára.

6. Annak kérdése, hogy az egyén mi okból hagyta el az országát

Ha valakiazért megy valaki külföldre, mert kíváncsi, oda vágyik, ki akarja próbálni magát, meg akarja valósítani magát, akkor ez az önmegvalósítás és önkiteljesítés útján haladó tett. Ha inkább olyan kényszerítő tényezők miatt megy valaki, mert a saját környezetében nem talál munkát, nem tudja eltartani magát vagy családját, akkor ebben már van egyfajta kényszerítő helyzet. Minél jobban önmagáért, saját indíttatásból megy valaki, és ezáltal minél nyitottabban érkezik valaki, annál jobban fogja érezni magát és még élvezni is fogja a beilleszkedéssel járó kihívásokat, meglepetéseket.

7. Annak mértéke, hogy a kiköltözést megelőzően az egyén milyen mértékben tanulta meg a szeparáció elviselését

A szeparáció elviselése az egyik olyan nagyon fontos pszichológiai készség, ami szükséges a beilleszkedéshez. Szeparációról akkor beszélünk, amikor az egyén eltávolodik valami vagy valaki olyantól, akinek a közelsége biztonságot ad. Szinte kihallható már a megfogalmazásból, hogy ez a készség egészen kicsi korban indul: amikor a kisgyermek már képes elviselni a szülő (és főleg az anya) eltűnését hosszabb-rövidebb ideig. Ez a készség a kötödésünk jellegzetességeit hordozza magában: ha a kötödésünk biztonságos alapokon nyugszik, azaz főként olyan élményeink voltak, hogy anyu ha el is megy, mindig visszatért hozzánk, akkor felnőttként is mindig jobban viseljük majd az új és ismeretlen kihívásokkal járó helyzeteket.

Nem véletlenül írtam valakit vagy valamit: anyukánk távollétével járó kellemetlen érzéseink kordában tartásában sokszor egy-egy kedves tárgy (plüssállat, takaró, párna, stb.) segít, és nem csak kicsiként. Ki ne ismerne olyan embert, aki felnőttként is valamilyen kedves tárgyat hordoz magával állandóan? Ezek az un. átmeneti tárgyak, amik esetében már nem a szeretett személy, hanem ennek az öt szimbolizáló tárgynak az elérhetősége ad biztonságot. Bizonyos napjainkban is zajló kutatások (https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0747563216302333) arra utalnak, hogy a XXI. század embere számára a telefonja is ilyen átmeneti kötődési tárggyá válhat, ami nélkül elveszettnek, kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek érzi magát az egyén, és alapvető biztonságérzetét veszti.

A kérdéses szeparáció elviselésének képessége pedig tehát arról szól, hogy mennyiben képes az egyén függetlenül (személyektől és tárgyaktól), szabadon létezni és élni, a kérdés mélyére hatolva pedig azt, hogy mennyire képes önmagát, mint aktív, dolgok megoldására önállóan képes embert érzékelni. Minél jobban képes erre, annál jobban tudja megélni a külföldi léttel járó élethelyzeteket.

8. Annak kérdése, hogy a befogadó-/célországnak milyen a befogadásra irányuló kultúrája

Talán ez a pont sem kíván sok magyarázatot. Vannak országok, ahol a külföldieket szeretettel és nyitottan fogadják, és többségében nem is igazán számít, hogy valaki külföldi-e vagy sem, csak az, hogy jó ember-e vagy sem. De előzetes megítélés semmiképp nincs. Más országokban pedig a külföldi már eleve egyfajta eltúlzott szélsőséges negatív vagy pozitív hangsúlyt kap (persze attól függően, hogy melyik országból jön az illető), és betolakodóként, idegenként, veszélyforrásként tekintenek rá, vagy éppen félistenként, aki egészen biztosan okos, sikeres, megbízható, stb.

Talán az egyik ok, ami miatt nagyon jó, ha egy magyar fiatal külföldre megy egy ideig, vagy járja a világot, amennyire csak megteheti, az éppen az, hogy megtapasztalja ebben a kérdésben, hogy hogy is van ez más országokban, és milyen ez a valóságban. Talán ennek a megtapasztalása nagyot tud alakítani rajtunk, mint fiatal emberen, és rájöhetünk, hogy lehet, hogy ami megszokott otthon, attól eltérő attitűd is lehet jó, vagy jobb: sokat lehet másoktól tanulni, ha nyitottak vagyunk az általunk megszokottól eltérőre, vagy annak ellenkezőjére, amit a hazai médiában ömlesztve zúdítanak ránk.

9. A származási és a célország kultúrájának különbsége

Két szomszédos ország kultúrája is eltérő, és a hasonló kultúrájú népekhez sem könnyű beilleszkedni. Ám ha alapvető értékeiben is irányultságaiban vannak hasonlóságok, akkor azért lehet valahova tagozódni. A problémát és nagyon nehézségeket az jelenti, ha valaki egy nagyon eltérő kultúrájú helyre költözik. Minél különbözőbb a célország kultúrája, annál nehezebb a beilleszkedés és letelepedés, hiszen annál nagyobb elfogadásra és toleranciára van szükség – kölcsönösen.

10. Annak a mértéke, hogy vajon a befogadó helyen mennyire tudja az egyén a származási országában megszerzett/elért szerepeit-hivatását folytatni

A fejlődés során elért eredmények fontosak: mindaz a küzdelem és erőfeszítés, amit valaminek a megszerzéséért teszünk saját eredmény, és ebből önmagunkra vonatkozó következtetést vonunk le, az énmeghatározás szerves részét fogja képezni. Amit fontosnak és értékesnek érzünk, abból egy magunkra vonatkozó állítást készítünk: én orvos vagyok, én tanár vagyok. Nem csak hivatásunk lehet ilyen, hanem közösségekben, családban betöltött szerepeink is: pl. én apám fia vagyok, akire mindig számíthat; én a társaság lelke vagyok.

A külföldre költözés során ezek közül sok csorbulhat: a kelet-európai diploma sokszor nem cseng olyan jól, így ha választhatnak, hogy kit vegyenek fel, akkor ez a befogadó helyen sokszor nem ugyanolyan értékű. Vagy pl ha nem beszélem a nyelvet kiválóan, akkor nemcsak a társaság lelke nem én leszek, de annak is örülhetek, ha egy közösség befogad, illetve az utolsó példa kapcsán pedig innen messziről már nem tudok mindig apám rendelkezésére állni.

Mindig vannak kivételek, plusz néhány szakmában (pl: orvos, mérnök, ápoló) a hazai diplomákat, végzettségeket elismerik, de sajnos általános szabályként az mondható el, hogy az otthon megszerzett végzettség nem lesz egyenértékű a befogadó ország végzettségeivel, ha nem beszéljük a nyelvet, akkor még frusztrálóbb, megalázóbb helyzetekbe kerülhetünk. Ámde ha kitartó vagy és eltökélt, akkor a legtöbb külföldi (Nyugat-Európa, USA, Ausztrália, Anglia, stb.) országban egy idő után felismerik ezt és nem kell susmusolni, ismerőst keresni, leköteleződni valaki felé egy szívesség miatt, hanem boldogulsz: magadnak köszönhetően, a saját eszedre, talpraesettségedre, szorgalmadra innentől jogosan lehetsz büszke.

A külföldre költözés veszély és lehetőség is egyben

Külföldre költözés, mint veszély és lehetőség

A külföldre költözésben minden benne van. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy kikényszerít a komfort zónánkból, próbára teszi rugalmasságunkat, a végletekig fogunk frusztrálódni, és az is benne van a pakliban, hogy összetör. De mihez kezdesz mindezzel magadban?

goldfish jumping out of the water

Sok váratlan helyzet, visszautasítás és kudarc vár arra, aki külföldre költözik, arról nem is beszélve, hogy nagyon sok a veszteség: elveszítesz mindent, ami ismerős, mert már nem a mindennapok természetes része egy csomó dolog: legyenek azok ízek, illatok, tájak, szokások, zenék, műsorok, színészek, stb. Az érzékszerveinkre ható valóság egy külföldi valóság, ami sokszor, sok tekintetben kellemesebb, szebb, rendezettebb, letisztultabb, kiszámíthatóbb, és folytathatnám a sort, de nem a megszokott. Ezek a típusú veszteségek első időben nem is érződnek veszteségnek, hanem egyfajta „magyar gyerekbetegség”, amitől de jó, hogy megszabadultunk. De vannak olyan veszteségek, melyek nem ilyen könnyen elengedhetőek. Hogy például a gyerekkori haverod nem 15 percre lakik. A srácok, akikkel együtt focizol 5-10 éve, nincsenek ott. A kedvenc teád-csokid-borod-vagy bármi itt nem kapható. Itt nem egy diplomás vagy, aki próbálkozik, hanem egy nyugat-balkáni külföldi egy ki tudja milyen végzettséggel. Hogy itt kemény munka egy jó baráti közösséget kialakítani, vagy kemény meló a hazai kapcsolatokat fenntartani. Hogy mindenkinek van legalább 1 olyan kapcsolati vesztesége, akiről sose gondolta volna, hogy megszakad a barátság-kötelék. Hogy nem tudsz hazamenni a nagyszülődhöz vagy a szülődhöz azonnal és olyan könnyen amikor épp szüksége lenne rá, és gyötör a bűntudat. Hogy a családod-barátaid gyerekei (legrosszabb esetben saját gyerekeid) felnőnek, és alig ismered őket-kimaradsz a mindennapokból, a rendszeres találkozásokból és élményekből. Hogy a hazalátogatás a szabadidődben egy rohanás, mert tuti nincs idő mindent elintézni, mindenkit meglátogatni és annyit lenni vele, amennyi jólesne. Hogy ez az egész egyre fárasztóbb fizikailag és lelkileg is.

A külföldre költözés fiatal felnőttkorban, amikor még nem köteleződött el az ember, amikor még nincs gyermeke, akkor egy hatalmas, szinte semmi mással nem összehasonlítható személyiségformáló lehetőség és csupa kaland. Ez az az időszak, amikor megvan az egyén lehetősége arra, hogy csakis önmagára fókuszáljon (hiszen egyedül él, minden rajta múlik), senkire nem kell tekintettel lennie, vagy nem belülről jövő kompromisszumokat vállalnia (nincs párja, gyermeke, stb.), megvan a szabadsága és ezáltal a végletekig elmehet a megküzdésben és próbára teheti magát. Ez az időszak olyan dolgok megtapasztalására és megtanulására ad lehetőséget, mint semmi más.

A két kulcsszó, amivel a legtöbbet kinyerheted belőle: a nyitottság és kapcsolódás. Ha valaki egyedül vág ebbe bele, akkor akkora nyitottsággal kell jelen lennie, annyifelé kell kapcsolódni, amennyit képes befogadni: ez a két fókuszú jelenlét-létmód maga a kulcs. Oly sok hatás éri ekkor az embert, hogy ezek a tapasztalatok örökre szóló lenyomatot hagynak a személyiségen. Ez az, amit olykor „világlátottnak” neveznek, mert pont ezek az élmények, kapcsolódások és tapasztalások miatt később már mint „más ember” leszel képes az akadályokat venni, kreatívabb, más megközelítésű megoldásaid lesznek.

Viszont nemcsak a veszteségek a fájdalmas és veszélyes élmények, hanem az épp előbb tárgyalt kapcsolódások során megélhető kudarcok és sérülések is veszélyt jelentenek. Ha valaki az alapszemélyiségéből fakadóan jobban tart ezen tapasztalásoktól és inkább elkerüli ezeket, vagy az első kudarcok és nagy fokú frusztrációk hatására visszavonul, akkor éppen azok a negatív hiedelmek erősödnek meg benne („nekem ez nem megy”, Én sose/mindig ……., nem vagyok elég …….., stb.), amik sokszor a kudarc okozói. Talán pont az a lehetőség itt, hogy ezekkel a hiedelmekkel megtanulj leszámolni, képessé válj átírni azokat. A hiedelmek lezáróak: még nem történt semmi, de már egy végkimenetelt sejtetnek. Ha eleve el van valami döntve, akkor hol van abban a lehetőség? Ha ilyen hiedelmeid vannak, akkor fennáll annak a veszélye is, hogy nagyon kritikus vagy magaddal szemben és amint valami nem jól alakul, azonnal magadat hibáztatod, ami újra csak a hiedelmeket erősítené meg. Ördögi kör, amit meg kell tanulni lerázni magunkról, és akkor feltárulnak a lehetőségek és olyan önmagadat ismerheted meg, aki igazán Te vagy.

A külföldre költözés egy un. akcidentális krízis

Külföldre költözés = akcidentális krízis

Kríziselméleti összefoglaló

Bármennyire is mi magunk tervezzük és akarjuk, vagy akár várjuk, a külföldre (vagy akár egy másik városba) költözés egy krízis. A krízis szó válságot, vagy fordulatot jelent, és legismertebb definíciója szerint „Válsághelyzet, ami pszichológiai egyensúlyvesztéssel jár. Az egyén a helyzetet okozó körülményekkel – melyek számára jelentős problémát jelentenek – kénytelen szembenézni, és ezeket sem elkerülni, sem megoldani nem képes szokásos problémamegoldó eszköztárával és képességeivel.” (Caplan, 1964)

A kríziseket két nagy csoportba oszthatjuk:
A címben már említett akcidentális krízist egy olyan sajátos életesemény, amiben az életünk egy nagyon fontos tényezője megváltozik: a költözésen kívül ide sorolható pl. a munkanélkülivé válás, szakítás, válás, kedvenc kisállat elveszítése, súlyos betegség, baleset, , természeti katasztrófa, gyász, stb.

A másik típus az un. fejlődési krízis, amit mindenki megtapasztal a személyiségfejlődése során az életciklusaink közti váltási időszakban erről bővebben kicsit később.

A krízismátrix elmélet szerint különösen nehéz időszakok azok, amikor a fejlődési és az akcidentális krízis egyszerre jelentkezik, pl: serdülőkorban másik országba költözés.

Ez a téma elő is hoz egy kérdést: ha valaki gyerekekkel költözik ki, akkor érdemes átgondolni, hogy melyik gyermek (vagy akár mi magunk is) melyik fejlődési fázisban vagyunk, és ha éppen zajlik egy ilyen fejlődési krízis, akkor számoljunk azzal, hogy ilyenkor ez sokkal megterhelőbb, és sokkal több támaszra-segítségre lehet szükség.

Egy-egy említett helyzet másként érinthet különböző embereket, sőt egy ember is másként élheti meg, attól függően, hogy milyen állapotban „találja” az adott helyzet. A krízis kialakulását fokozza például az aktuális lelki probléma, az egyén érettsége, kiegyensúlyozottsága, a nehéz helyzetek „együtt járása”, vagy éppen a megküzdési képesség átmeneti zavarai. Így kialakulhat olyan helyzet, amikor már nem tudunk „elbánni” a feszültségeinkkel, szorongásainkkal, és ki kell mondani (verbálisan, vagy más eszközökkel), hogy baj van, segítségre van szükségem. Ennek az állapotnak a mélysége elsősorban nem a trauma nagyságától függ, hanem az egyén aktuális lelkiállapotától, érzékenységétől.
A krízis lezajlása szakaszokra bontható:
– Első szakaszban az érintett személy érzi a problémát, és eddigi élettapasztalatait felhasználva elővesz egy olyan saját problémamegoldó módszert, amely lehet, hogy éppen egy előző nehézségben jól bevált, segített megoldani az adott negatív helyzetet.
– A következő szakaszba akkor kerülünk, ha a jól bevált módszer nem segített. Ámde nemcsak az nem, hanem még a gondolkodás után kitörpölt második, meg harmadik sem. Ekkor bekövetkezik a negatív érzelmeink (félelem, bizonytalanság, nyugtalanság, reménytelenség, stb.) túlsúlyba kerülése belső életünk folyamatai fölött. A gondolkodás egyre jobban beszűkülhet az adott problémára, majd fokozatosan kezd veszíteni a realitásából, impulzív-agresszív viselkedés jelenhet meg. A kudarcok, görcsös próbálkozások hatására pedig az érintett személy önmagáról alkotott képe is folyamatosan romlik.
– A folyamat során a következő fázisban az egyén mozgósítja a belső erőtartalékait, és megpróbál olyan megoldásokat találni, amelyet eddig nem használt. Ezek a megoldások akár átléphetik a racionalitás határát is. Ha továbbra is fennáll az adott probléma, akkor lelki (és legtöbbször ezzel párhuzamosan testi) értelemben elérkezhet a kimerülés, egyre erősebb regresszió, vagy akár öndestruktív viselkedések is megjelenhetnek, ami a végső összeomláshoz vezethet.

Vissza kell, hogy kanyarodjunk kicsit a fejlődési krízisekhez, aminek az elmélete Erik Erikson nevéhez fűződik. Az ember életét nyolc fejlődési szakaszra osztja melyek meghatározott sorrendben követik egymást. Az egyes szakaszok közötti kritikus időszak átmenet krízisekkel jár, azt is

mondhatjuk, hogy a fejlődéshez kríziseken keresztül vezet az út. Minden szakaszban erőfeszítéseket kell tennie az egyénnek ahhoz, hogy az aktuálisan újonnan kibontakozó képességeit optimálisan mozgósíthassa. Mindegyik szakaszban létezik egy optimális/egészséges és a további fejlődést szolgáló és problematikus vagy a fejlődést akadályozó megoldás, így minden fontosabb életszakaszban “választás” előtt állunk.” Egyes szakaszok sikeres „teljesítése” természetesen hatással van a következő életváltozáskor fellépő krízis milyenségére: mélységére, terhelőségére, időbeli elhúzódására.

A krízis tehát egyrészt veszélyeztető állapot, ugyanakkor a fejlődés mozgatórugója lehet. A jó megoldások megtalálása, a veszélyeztető állapot leküzdése erősíti az egyén problémamegoldó képességét, gazdagítja a személyiséget, és eszközt ad a kézbe ahhoz, hogy egy következő krízis (akár fejlődési, akár akcidentális) esetén a megküzdése sikeres legyen. Ugyanakkor, ha nem sikerül a fejlődését és kibontakozását szolgáló módon továbblépnie egy-egy életfázisából, egyre nehezebb lesz rátalálnia az optimális-egészséges megoldásokra. A fejlődés kicsit olyan, mint az iskola: ha nem sikerül teljesíteni az adott év tananyagát, akkor azt meg kell ismételni. Annyiból érdekes az emberi lélek megoldása, hogy ha nem sikerül az adott időszak fejlődési tematikáját teljesíteni, akkor tovább folyik az életünk, mintha misem történt volna, de a problémakör később álruhában újra és újra szembejön és lehetőségünk van annak a korábbi nem optimális megoldásnak a korrigálására. Ilyen szempontból az ember lelki életének fejlődése ciklikus, egy életen át megvan a lehetőség arra, hogy bepótoljunk valamit, ami anno valamikor esetleg elmaradt, vagy rosszul sikerült.

Krízisek kimenetele
Mind a fejlődési, mind az akcidentális krízisnek négy féle kimenetele lehet:
– Amint már szó volt róla, a krízis eredménye lehet, hogy az egyén megtalálja a megoldást (akár külső segítség igénybevételével is), ezzel gazdagodik a személyisége, gyarapodik a megküzdési eszköztára. Megnövekszik annak az esélye, hogy az élete további részében pozitívan jöjjön ki a krízishelyzeteiből.
– A második lehetőség, hogy kompromisszumot köt, például az általa a múltban már elutasított megoldást mégis elfogad. Ebben az esetben előfordulhat, hogy még mélyebb krízisbe kerül.
– Kritikusabb eset, ha teljesen hatástalan a krízis megoldására tett erőfeszítés, melynek eredménye lehet neurotikus betegség, esetleg valamilyen függőség (alkohol, kábítószer) kialakulása.
– Végül, legsúlyosabb esetben bekövetkezhet a realitástól való elszakadás, pszichózis kialakulása, illetve öngyilkosság.

A felsorolásból is kitűnik, hogy a krízisek nem megfelelő kezelése rendkívül negatívan hat az egyén életére, fejlődésére. A krízisek általában viszonylag rövid ideig tartanak (6-8 hét), de az esetleges következmények egy egész életre kihathatnak. Ezért fontos a kellő időben végrehajtott, hatékony beavatkozás (krízisintervenció), amely külső erők (szakember, barát, családtag) közreműködését jelenti.

Külföldön…elkerülve: A magány új formája

Olvastam egy cikket, aminek a címe A magány új formája. Nagyon tetszett, mert egy olyan témát kezdett el boncolgatni, ami talán egyre több embert, egyre több korosztályt érint. Ez a téma azért is fontos talán ezen az oldalon, mert nagyon érinti a külföldön élő magyarok egy nagy csoportját: akiknek még nincsenek barátaik, ismerőseik, akik nem beszélik a nyelvet tökéletesen, azoknak ahogy a cikkben is olvasható, az okos-kütyük és a neten fogható magyar tv adók megadják az otthonos, “minden rendben van, nyugodtan maradj otthon és chatelj vagy filmezz, nehéz heted volt/lesz” érzést. Egy hétvége – oké. Két hétvége – hmm.. Fél éve, egy éve külföldön élsz és nincsenek ott barátaid? Nem haladsz a nyelvtanulással? A külföldiek az oka? Hát ők nem fogadnak be, és nem is létezel a számukra..bezzeg otthon..ott minden más..
Ilyen és ehhez hasonló önbecsapás és csúsztatások miatt sok külföldön élő izolálódik és elmagányosodik. Függővé válik: net, online/telefonos játékok, fű, drogok, alkohol, stb. Depressziós lesz.
Ez a jelenség amúgy a pszichológiában az un. elkerülés, mint helyzetmegoldás (=coping/megküzdés) témakörbe tartozik. Az elkerülés ilyenkor azt a célt szolgálja, hogy valamilyen általunk nem is tudatosult érzelemtől – ami jöhetne, ha megélnénk a helyzetet – megvédjük magunkat. És milyen jól teszem – gondolhatnánk, hiszen így akkor megóvtam magam egy veszélyes vagy kellemetlen érzéstől. Így van? NEM! Nagy tévedés. A tapasztalástól, a tanulástól, a (téves/féligazságos) hiedelmeid pontosításától megvéded magad. Sajnos az elkerülésnek nagy ára van: azt a téves gondolatot viszi magával az egyén, hogy jól gondolta, és legközelebb is így kell tennie, és már el is kezdte beszűkíteni a világát, életterét, gondolkodását, hiszen ha elkerülöm egyszer, elkerülöm kétszer, hamar szabályt alkotok, hogy az a legjobb, ha mindig elkerülöm, és a legbiztosabb, ha a hasonlókat is elkerülöm, stb. Tele lesz a világ veszélyes és elkerülendő helyzetekkel, ezért egyre jobbnak tűnik majd az otthonmaradás. Szomorú.
Tele van a világ otthon ülő, tévéző és netező emberrel, akik mellett így elmegy az élet, a valóság és nem veszik észre, hogy ők döntenek így.
Tedd le a mobilt, kapcsold ki a tévét, és menj ki a világba! Menj új közegbe, vagy tegyél valamit, amit jó ideje tervezel, de mindig elhalasztottad! Hívd fel egy barátodat, akivel rég nem beszéltél, és hozz össze vele egy találkozót!

Másrészt ismerd meg az elkerülést, és olvass tovább: A tipikus elkerülési technikák a következők lehetnek:

  • konkrét, fizikai elkerülés: amikor a közelébe sem mész annak a helynek, személynek, szitunak, amit előzetesen veszélyesnek ítéltél
  • eltérítés: számítógépes játékok, túlzott internet használat, filmek-sorozatok nézése egymás után, hangos zene, non-stop munka, folyamatos testedzés. Ezek mind olyan tevékenységek, amik eltérítenek egy érzelmi állapotból és egy előre kb ismert állapotot, biztonságos és személytelen hangulatot adnak.
  • Öningerlés: habzsolás, pornó nézés, önkielégítés, szerencsejátékok, extrém sportok.
  • Érzékelésünk kiütését szolgáló tevékenységek: alkoholizálás, drogok mindenfajta típusának használata
  • elégedetlenkedés és morgás, panaszkodás és zsörtölődés, amikor mindenért megtaláljuk a hibást és azt, aki/ami miatt most nekünk nem jó. Igazából ezek az emberek nem tűnnek olyannak, mint aki szenved, vagy tényleg dühös.
  • Alacsony elvárások: az elkerülés egy másik formája lehet, amikor mindenfajta kihívást elkerülünk, így aztán nem lehetünk majd csalódottak sem.

Az alábbi állítások segíthetnek annak eldöntésében, hogy mennyire jellemző rád az elkerülés, vagy milyen mértékű.

  • Inkább nem is barátkozom, vagy nem erőlködöm hogy valami fontos kapcsolatom legyen
  • jellemzően nem konfrontálódom, kerülöm a nyílt vitákat
  • A legjobb, ha kikapcsoljuk az érzéseket, de legalábbis vegyünk vissza belőlük amennyit csak lehet. Ez mindig csak bonyodalmakat okozhat.
  • Jobb felszínesen kapcsolódni, beszélgetni, ez megadja a biztonságos távolságot mindentől és mindenkitől.

Jellemzően azért tudjuk, hogy amikor az első listáról választunk bármilyen viselkedést, akkor az amúgy nem segít. Mégis sokaknak nagyon nehéz beazonosítani, hogy az, ahogyan viselkednek, az elkerülés. Sokszor ha tudod, hogy mit kellene tenned vagy mi segítene, de nem teszed, az is elkerülés. De ha a részleteknek túl nagy hangsúlyt adsz és elveszel abban a valódi feladat helyett, ez is elkerülés. Miért kerülünk el? Milyen érzéseket úszhatsz meg, ha elkerülsz? Szorongást? Bizonytalanságot? Kiszolgáltatottságot? Üresség érzést? Gondold csak át:

  1. Milyen viselkedéseket szoktam választani elkerülésre?
  2. Írj össze mindegyikhez pár tipikus szituációt!
  3. Gondold csak át, vajon mit is akartál azokban a helyzetekben elkerülni? Szedd össze, hogy milyen érzésektől véded magad ezen a módon!
  4. Vajon miért viselkedem így? Keress egy gyerekkori helyzetet (minél koraibb időszakból) ami elsőre az eszedbe jut, amikor pont így viselkedtél és az megsegített akkor, legalábbis megkönnyebbültél.
  5. Vajon a mostani felnőtt eszeddel és tudásoddal mi mást lehetett volna akkor tenni? Mit kellett volna az akkori kicsi Énednek hallani egy okos felnőttől? Gondold át a hosszú távú következményeket, amit a rövid távú megkönnyebbülés okoz.

Sok sikert! 🙂